Az Oszmán Birodalom hadserege

Az oszmán-török katonai hagyományok
Az oszmán-törökök a 13. század végén érkeztek meg Kis-Ázsia területére. A hanyatlófélben lévő Bizánci Birodalom és a Szeldzsuk Szultánság peremterületén telepedett le Etrogrul négyszáz sátornyi népével. Vallási szempontból muzulmánok voltak. Ennek jegyében hódításaikat a szeldzsukok „szárnyai” alatt kezdték meg. Fő célpontjuk a Bizánci Birodalom volt. Lovasnomád nép voltak, ennek megfelelően a harcosokat a különböző származású turkomán lovasok tették ki. A lovasnomád népek hagyományainak megfelelően a haderő nagy részét a könnyűlovasság alkotta. Felszerelésük a következőképpen alakult: bőrpáncélt viseltek, fő fegyverük a reflexíj és nyíl, valamint a borotvaéles pengéjű szablya, volt. Kitűnő gyorsmozgású ázsiai lovakat használtak szemben az európai lovagi seregek nagytestű csataménjeivel szemben. A gázik, a hitharcosok a dzsihad, a szent háború nevében folytatták rabló hadjárataikat. Harci erényeik közé tartozott a lesvetés, a színlelt

megfutamodás, a gyorsaság, és az irtózatos nyílzápor, amit gyakran ellenségeikre zúdítottak. A lovasíjászok mellett már a korai időkben feltűnnek gyalogos alakulatok is. Ezek szintén könnyű felszereléssel vannak ellátva, fő fegyverük az íj és a szablya. Taktikájukra jellemző az ázsiai népek harcmodora: nyílt ütközetek és a véres közelharc elkerülése. A nagyobb városokat már ekkor is főleg csellel veszik be.

A „birodalmi” hadsereg kialakulásának előzményei
A haderő első „reformjára” Orhán 1326-1360 regnálása alatt került sor. A hadseregnek szüksége volt gyalogsági alakulatok felállítására, mert bizonyos feladatokra a lovasság nem volt képes, így születtek meg a jaja gyalogos alakulatok. Felállítottak a lovasság kiegészítésére müszellem nevezetű lovas egységeket is. Továbbá a haderőt kiegészítették a renegát bizánci nemesek katonai alakulatai is. Ezek a nemesek és polgárok korán felismerték az oszmánok erejét és az ő oldalukra álltak. Néhány generáción belül az iszlám hitre is áttértek.

Az Oszmán Birodalom hadserege annak fénykorában
A birodalommá növekedett bégségnek, az évszázados harc során, a kor színvonalán értve, professzionális hadserege jött létre. Erről bővebben kell, hogy tárgyaljak, mert tulajdonképpen ennek a haderőnek köszönhető a birodalom sikeressége. Bár nem csupán a hadseregnek köszönhette az állam a sikereit, de az egyéb tényezőkre itt nem térnék ki. Az, hogy a katonaállítástól kezdve a felvonuláson át egészen az utánpótlás kérdéséig minden szervezett keretek között folyt. Ekkoriban egyedülállónak számított a világon. A nyugat-európai típusú hadseregek a szervezés kérdésében finoman szólva sehol sem jártak az Oszmán Birodalomhoz képest. Az európai lovagok az egy-egy elleni ütközetben sokkal inkább ütőképesek voltak, mint pl.: a szpáhik, de mindhiába, mert a háború nem erről szól. A háború a győzelemről szól és az, amint majd látni fogjuk nem csak a személyes képességeken múlik.

A birodalmi hadsereg szervezete
A hadsereg összlétszémáról több féle találgatás és becslés is napvilágot látott. Mindenesetre annyi bizonyosnak látszik, hogy a harci alakulatok létszáma meghaladta a bűvös 200 000 fős létszámot (a vazallus államok segédhadai nélkül is). Ez rendkívül magas szám, ha összehasonlítjuk a korabeli európai keresztény seregek létszámával. A portai alakulatok ebből körülbelül 30.000 főt tettek ki. Itt egy pillanatra meg kell, hogy álljak, mert ez egy olyan momentum, ami az európai seregekkel szemben előnye volt az oszmánoknak. A hadsereg magas számbeli fölénye már önmagában nagy előny, de van itt még egy lényeges dolog. Ez pedig a portai katonaság nagy létszáma. Ebben a korban a keresztény uralkodók nem rendelkeztek önállóan akkora sereggel, mint isztambuli vetélytársuk a szultán. A keresztény királyok hadseregei tulajdonképpen az ország felkelt nemeseiből és az ezeket kiegészítő familiárisokból illetve kisebb zsoldos csapatokból álltak. Ráadásul a kapukulu alakulatok katonái rabszolgák voltak a szultán magántulajdonát képezték. Kiegészítésüket a devsirme a gyermekadó illetve az elrabolt keresztény gyerekek biztosították. A korban egyedülálló módon a portai alakulatok rendszeres zsoldban részesültek, mindennapjaikat a kaszárnyákban illetve táborokban töltötték hivatásuk a hadakozás volt. Mivel a béke napjaiban rendszeresen gyakorlatoztak harci képességeik magasan meghaladták az ellenséges csapatokét, de hatékonyabbnak bizonyultak minden egyéb oszmán alakulatnál is. Ez a szultáni haderő erős támasza volt a birodalomnak, és magának a szultáni hatalomnak is. A következőkben megvizsgálom a haderő egyes egységeinek, alakulatainak, helyzetét színvonalát. Azok felszerelését és a harcokban való alkalmazását. A hangsúlyt a leglényegesebb alakulatokra helyezem.

A janicsárok
A janicsárokra külön cikkben térek ki

Egyéb kapukulu alakulatok
A janicsárok hadtestén kívül a gyalogság soraiban megtalálhatóak voltak még olyan egységek is amelyek más államok haderejében a középkorban még nem álltak ilyen szervezettségi fokon. Külön egységeket alkottak a tüzérek (topcsik), ágyútaligások (toparabadzsik), és a fegyverkovácsok is. A portai lovasság legjelentősebb alakulata a portai szpáhi lovasság, amelynek létszáma az évszázadok során folyamatosan növekedett. Ezek képezték az elit lovas alakulatokat.

A tímárbirtokos szpáhi lovasság
A tartományi haderő gerincét a szpáhi lovasság alkotta. A szpáhik katonai szolgálataikért cserébe tímárbirtokot kaptak. Ennek fejében katonáskodásra voltak kötelezve. A javadalombirtoknak három kategóriája volt: a tímár: maximum 19.999 akcse évi jövedelemmel, a ziámet 19.999 és 99.000 közötti évi jövedelemmel, a hász pedig 99.000 feletti évi jövedelemmel rendelkezett. A tímárbirtokosok gyakorlatilag csak a föld jövedelmeit kapták bérbe azt is csak addig, amíg a szultán kegyeiben voltak. Vagyis a hadakozásban kitettek magukért. Ez, valamint annak hite, hogy a hitetlenek elleni harcban meghalt muzulmán a paradicsomba jut ösztönzőleg hatottak a szpáhikra. Idejük nagy részét ők is harci gyakorlatokra fordították, bár felkészültségük nem ért fel a portai lovasság szintjéig. Felszerelésük szablyából, kopjából, íjból állott. Testüket könnyebb láncing védte. A harcban a harcrend szárnyain helyezkedtek el. Nyílzáport zúdítottak az ellenségre majd nagy tömegben intéztek ellenük rohamot. A cselvetés is bevett taktikájuk volt, amit sokszor alkalmaztak. Az ellenséges alakulatokat, menekülést színlelve idegen terepre csalták majd a lesben álló csapatokkal együtt rájuk rontottak. A harcok során 10 szpáhiból csak 9 vonult hadba az általuk kiállított dzsebelikkel együtt. Minden tizedik szpáhi otthon maradt és ő felügyelte társai birtokát is. A harci erények megkopásához vezetett az, hogy a szpáhik elérték, hogy a földek örökletesek legyenek. Az így hadba vonulók gyakran csak a mustrán vettek részt utána pedig szétszéledtek. A szpáhik parancsnoka a szandzsákbég volt. A szandzsákokon belül bölükökbe szerveződtek. A bölük élén a szubasik álltak. 10 bölük fölött egy „ezredes” alajbég állt.

Egyéb tartományi illetve irreguláris alakulatok
Az irreguláris erők legjelentősebb alakulatai az akindzsik a voltak. Az ő tevékenységi körükbe tartozott a zsákmányolás, a felderítés, a kiszemelt területek gyengítése fosztogatása. Gyakran tömegesen hurcolták el a lakosságot az általuk megtámadott területekről. Feladatuk volt az ellenség utánpótlásvonalainak elvágása is. Szolgálataikért ellenszolgáltatást nem kaptak teljes mértékben a zsákmányból éltek. Fegyelmi problémák sokszor voltak velük, néha oszmán területen is fosztogattak. Miután csoportjaik nagy veszteségeket szenvedtek Leopoldsdorfnál (1532) és Gyurgyevónál (1595) gyakorlatilag megszűntek. Szerepüket később a krími tatárokkal töltötték be. A tartományi csapatok közé tartoztak még az aszabok is, akiket 30-30 háztartás után állítottak ki. Gyalogosan és lovon is harcoltak. A gönüllük (lelkesek) zsoldos csapatai könnyű lovasként és gyalogszerrel is hadakoztak.

A tüzérség szerepe
Az oszmán hadseregben a korai időkben igen nagy szerepe volt a tüzérségnek. A nagy hódítások időszakában ez a tüzérség mind mennyiségben mind minőségben meghaladta a mindenkori ellenfél tüzérségének erejét. (Kivételt képez a tengeri hadviselés.) Ezt az előnyt a haderő kamatoztatni is tudta, gondoljunk csak a mohácsi csatára vagy I. Szelim perzsiai és egyiptomi hadjáratára. Az újkori Európa azonban pótolta hiányosságait, sőt a 17. századra már jelentős előnnyel rendelkezett. Európában komoly irodalma alakult ki a tüzérség alkalmazásának és ezt valamint a technológiai előnyt az oszmánok nem tudták ellensúlyozni. A későn lefordított szakkönyvek nem pótolhatták a hiányosságokat.

Az utánpótlás és az ellátás
Az utánpótlás kérdése az oszmán hadseregben nem volt a véletlenre bízva. A hatalmas hadseregek ellátását jól megszervezték a defterdárok. A birodalom úthálózata fejlett volt, a folyami hajózás úgyszintén. Birodalom szerte hatalmas raktárak biztosították az ellátmányt. A fegyverek, hajók, ruhák, kiegészítő eszközök hatalmas állami műhelyekben készültek. A hadászatilag fontos nyersanyagokra kiviteli tilalmat rendeltek el. A szállítást különleges alakulatok biztosították. Matuz József így ír róluk:„Ruméliában a jürükök (ez szó szerint „gyorsan menetelő”-t jelent), és a vojnukok, Anatóliában pedig a müszellemek, azaz az „adótól mentesek”, illetve a jaja- vagy másként pijádeegységek, melyek jelentése gyalogos” (a jaj törökül, a pijáde perzsául). Láthatjuk hát a hadsereg „háta mögött” hatalmas erőket mozgósítottak az ellátás biztosítására.

Az oszmán hadvezetés alapelvei
A következő néhány pontban felsorolok néhány alapelvet, ami az oszmán katonai vezetést jellemezte. Ezen pontok is rámutatnak arra miben rejlik az oszmán hadigépezet sikere hosszú évszázadokon keresztül.
1. A hadjáratokat rövid idő alatt nagy intenzitással kell folytatni. (augusztus-oktober)
2. Egyszerre egy ellenséggel kell harcolni.
3. Ha egyszerre több irányba kell háborúzni egy ellenféllel szemben támadólag kell fellépni, de a többivel szemben védekezni kell.
4. A haditevékenységet a birodalom határain kívül kell folytatni.
5. A hódításra kiszemelt ország dúlással, fosztogatással való gyengítése.
6. A barátunk barátai barátok az ellenség ellensége barát elve.
7. Mindig a legkisebb ellenállás irányába kell támadni.
8. A csalás és hazugság alkalmazása, ha a körülmények ezt igénylik.

A könnyűlovas alakulatoknak a támadása vezette be a csatát. Visszavonuláskor igyekeztek maguk után csalni az ellenséget, aki így a janicsárok illetve a tüzérség elé került. Itt a tüzérségi tűz és a janicsárok falán megállított támadókra a szárnyakról megindított szpáhik és kisegítő lovas illetve gyalogos alakulatok rohamának kellett a végső csapást mérnie az ellenségre.

Forrás:www.twonline.hu

Oldal: Az oszmán Birodalom hadserege
Hadtörténelemi infók - © 2008 - 2026 - hadinfo.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat